Hosszú hallgatásom oka, hogy jól megérdemelt nyaralásunkat töltöttük, de most újra jelentkezem, ezúttal az élménybeszámolóval. Úgy esett, hogy életünkben először voltunk all inclusive ellátáson, és egy arab országban. Konkrétan Egyiptomban. Ami számomra is kérdés volt, hogy vajon ezt hogy fogjuk megoldani – paleosan.
Az egészet inkább egy játéknak fogtam fel, egy kísérletnek, mivel szerencsére nem betegek vagyunk és azért kellene keresni a glutén-, laktóz- és egyéb mentes ételeket. Persze nem szeretnék álszent sem lenni, úgy indultam neki, hogy egy évben egyszer nyaralunk, hát én biztosan nem fogok most állatira figyelni arra, hogy mit eszem, amit megkívánok azt odahozom az asztalhoz és kész. Ez főleg igaz a csokis cuccokra, de erről majd később…
Előrebocsátom, hogy ha az ember rá van kényszerítve – értsd ezalatt, hogy valami étkezési betegségben szenved, akkor egy all inclusive-ot is át tud vészelni. Nagy önfegyelem kell hozzá az biztos, és meglehetősen egysíkúak lesznek az étkezések, de megoldható. Én egyben voltam biztos, hogy ha kell, én bizony feláldozom a paleot az all inclusive oltárán, mégpedig pusztán azért, hogy elkerüljem a „fáraó átkát”. A köznyelvben fut ezen a néven a hasmenéses, hányásos betegség, és én azért féltem is tőle rendesen.
Ezért aztán próbáltam okosan válogatni, és úgy tűnik, hogy büszke lehetek magamra, mert jól csináltam, egész idő alatt még egy pici problémám sem volt. Persze ehhez azért voltak sorvezetők, amiket betartottam:
– nem ettem nyers zöldségeket – felszeletelt paradicsom, paprika, hagyma, kívánatos volt meg minden, de hát ugye ki tudja hogy milyen vízzel mosták meg.
– nem ettem gyümölcsöket – pedig ez is nagyon vonzó volt, a dinnye, meg az összes egzotikus cucc, hmmm…
– kerültem a tejes, joghurtos, hideg tejkészítményes pultokat – mondjuk ez pont jó volt a paleo szempontjából, de itt is a józan ész vezérelt inkább.
– attól még, hogy all inclusive, nem kell a halálba zabálni magamat, ezt egyébként egy jó magyar szokásnak gondoljuk, de mi láttunk ott oroszokat, németeket vagy akár muzulmán családokat, akik halomban hordták az asztalhoz a kajákat. Nem is értem egyébként, hát még ha ki is van fizetve, egyszerűen képtelen lennél minden nap minden étkezésnél csordultig zabálni… De ők azért megpróbálták!
– vegyük tudomásul, hogy egy meleg országban (45 fok volt átlagosan) vagyunk, tehát a szervezetünk, az emésztésünk is úgy működik, vagyis az ember eleve nem tud mennyiségben sem annyit enni, meg tök más dolgokat kívánsz.
Ja, és hát a legfontosabb az én csokifüggőségem, ami tudtam, hogy sarkalatos pont lesz, hiszen ott nem tudtam leakasztani mindenmentes édességeket. Ez így is lett, úgyhogy a nyaralás alatt bevallom bűnöztem mint az állat, be-becsúszott egy kis palacsinta, édes péksüti meg hát a válogatott csokis sütik… De úgy voltam vele, hogy nem kínozom magam a nyaralás alatt, én ezt most megengedtem magamnak, és milyen jól tettem…
Na, hát nagyjából ezekkel indultam útnak, és a következő lett a tapasztalat. Reggelikre maradt a tojás. Rántotta frissen sütve. Mindenféle mennyiségben, de azért ez pár nap után már rohadt egysíkú volt. Akkor azért becsúszott a palacsinta vagy az édes péksütik.
Ebédre, vacsorára mindig valamilyen levessel kezdtünk, én a krémleves mániámmal persze azokat részesítettem előnyben. De mindig volt mellette valamilyen zöldség leves is, szóval itt megint nem a paleo lebegett a szemem előtt, a tejszín ugye kerülendő…
Főételnek húsok, halak mindig frissen sütve, én mondjuk nem vagyok egy nagy „húsos fazon”, úgyhogy nekem maradtak a zöldséges raguk, általában rizzsel, vagy valamilyen tésztával. Itt annyit próbáltam csinálni, hogy kevesebbet szedtem a rizsből vagy a tésztából, és többet tettem mellé a sült-főtt zöldségekből.
És hát a végén az elmaradhatatlan édesség, azért itt elgyengültem rendesen minden alkalommal… Egy kábé kétezer fős szállodában az étterem is egy hodály volt, és akkor most mindenki képzeljen maga elé egy végtelennek tűnő pultot tele szebbnél szebb csokis süteményekkel és tortákkal. Na, ha itt valaki el tud úgy menni, hogy nem csábul el, olyan csokifüggőséggel, mint ami nekem van, annak aranyérmet és emléklapot adok…
Hát dióhéjban ennyi. Ha már élménybeszámoló, akkor annyit azért még hozzáteszek, hogy hatalmas szerelem lett ez az arab kultúra nekünk. Imádtuk minden percét, feltöltekeztünk ahogy csak bírtunk. Biztosan nem utoljára voltunk itt. Azt gondolom, hogy méltatlanul félre van vezetve az ember, amikor féltik ettől a világtól. Én is apró kis parákkal mentem ki – az étkezéssel vagy a biztonsággal kapcsolatban, de hogy mennyire nem így van, ezt úgyis csak akkor hiszed el, ha ott vagy és átéled… És mekkora buta lettem volna, ha ezek miatt a félelmek miatt lemaradtam volna a felejthetetlen élményekről…
(A kép csak illusztráció.)
